Az apátlan társadalom hazánkban népegészségügyi problémává vált

Akkor várhatunk jelentős demográfiai növekedést, ha az apákat „visszacsempésszük” a családokba, és a gyermekszületést, valamint az azt követő időszakot pozitív életeseménnyé tesszük, a régi „kódokat” pedig felülírja az ősi, eredeti családmodell. Sok párkapcsolat már a családalapítás előtt kifullad, míg az első gyermek megszületése után a férfiak egynegyede depresszióssá válik, és a család gyarapodásával egyre boldogtalanabbak lehetnek a felek. Léder László pszichológussal beszélgettünk.

– Mindig megdöbbenek a válási statisztikákon. Hiába kötnek egyre többen házasságot, az oltártól szinte egyenes út vezet a válóperes tárgyalásig. Valahogy megborult a kapcsolatok dinamikája: egyre több az egyszülős család, és az elmúlt évtizedben született egy új kifejezés is: apátlan társadalom. Hol rontottuk el?
– A második világháború alatt rengetegen meghaltak, emiatt egyre több lett az egyszülős család. Európa elkezdett berendezkedni erre a modellre. A XX. század fordulóján pedig teljesen átalakult az életmódunk. Korábban az euró­pai családok kilencven százaléka mezőgazdaságból élt vagy műhelyeket, kisipari tevékenységet folytatott, az orvosok és az ügyvédek is otthonról dolgoztak. Az 1900-as évek azonban fordulatot hoztak, egyre távolabb került a munkahely a családi fészektől. Ezzel együtt megjelent a kötelező iskolarendszer, a gyerekek védettebb pozícióba kerültek, ám hamarabb kiszakadtak az otthonból. A férfiak ezzel együtt kiestek a nevelési rendszerekből: az oktatásból és a családokból is kikoptak. A társadalmi elvárás pedig nagyjából két szerepre szűkítette a feladataikat: a kenyérkeresésre és a fegyelmezésre.

– De hogyan estek ki az urak az oktatási intézményekből?
– Ma az iskolarendszerben dolgozó nők aránya világszerte mintegy nyolcvan százalék. Mivel az erősebbik nem lett a kenyérkereső, a tanítói munkák leértékelődtek. Kicsit közmegegyezés tárgya is lett, hogy női hivatássá vált a pedagógia, hiszen emellett az otthoni teendőiket is el tudták látni az asszonyok. Mivel a társadalom teljesen ráállt arra a nézetre, hogy a férfi a családfenntartó, ezért nekik kell adni a (több) pénzt, így a tanári, óvodanői munkahelyek bérezései lemaradtak. Ám az új nézet miatt az óvodákból, az iskolákból és a családi körből is kiestek, a férfiminta háttérbe került. Már egy évszázaddal korábban is látták a szakemberek, hogy ebből baj lesz, hiszen az egészséges neveléshez anyára és apára is szükség van. Sajnos ez a „kód” csak fokozódott a társadalmakban, és egyre többen nőnek fel apaminta nélküli családban.

– Ehhez az új mintához formálódtak a férfi és női szerepek is? Mert a nagymamám – aki 1924-ben született – szakácskönyve még azzal a felütéssel kezdődött, hogy „a háziasszony feladatai a konyhában”.
– Ezt „háziasszonykultusznak” hívjuk. Előtte is voltak férfi és női szerepek, de a konyha menedzselése pél­dául csak részben volt a nő feladata; a fa behordása, a kemence felépítése, a piacon való bevásárlás tipikus férfimunka volt. A századfordulón kettéváltak a családok, a nő otthon ragadt, és azt az üzenetet kapta, hogy meleg vacsorával várja a férjét, a gyerekek pedig jól neveltek legyenek. A férj elsődleges szerepe pedig az lett, hogy megkeresse a pénzt és fegyelmezzen. Az 1800-as években még arról írtak egy apaságról szóló könyvben, hogy az a férfi, aki nem játszik a gyermekével, nem szánkózik vele, nem altatja el, nem méltó az apa névre.

– Az apaság egyik legnagyobb akadálya tehát a munkakultúránk?
– Pontosan. Egy férfi nyolc-tíz órát dolgozik, hazamegy hullafáradtan, türelmetlenül, majd megkérdezi a feleségétől: „Mi ez a rendetlenség? Mit csináltál te egész nap?” Mondanom sem kell, hogy ez állóháborút eredményez. A munka és a magánélet frontját úgy lehetne helyretenni, hogy mind a nők, mind pedig a férfiak rugalmas, részmunkaidős munkavállalását támogatni kellene, a kisgyermekes férfiak munkában töltött idejét csökkenteni, hogy többet vállalhassanak a gondoskodás és a nevelés feladataiból. Az apák hiánya ugyanakkor kriminológiai rizikóval jár. Ez azt jelenti, hogy sokkal több a bűnelkövető azokban a családokban, ahol hiányzik az apamodell, az ilyen családban felnőtt lányok körében pedig sokkal gyakoribb, hogy már tinédzserként teherbe esnek.

– Kissé utópisztikusnak tűnnek a munka világát illető gondolatai.
– Azt nem állítom, hogy könnyű lesz a világnak belátni, hogy ezzel nemcsak a családokat tarthatják egyben a munkáltatók, de az alkalmazottak sem égnek ki olyan ütemben, mint most. Az elmúlt néhány évben a munkaerőhiány viszont olyan alkupozíciót nyitott, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egyre több vállalat igyekszik megtartani a fia­tal, jól képzett munkaerőt, és rugalmas feltételeket biztosítani számukra. Ma már sok olyan cég van – de még mindig nem elég –, amely már felismerte, hogy a heti 2-3 otthoni munkanap lehetőségével motiválni is tudja az alkalmazottját. Nemcsak a nők, de a férfiak is rettegnek attól, hogyan szóljanak a főnöküknek, hogy a születendő gyermekük miatt nem tudnak több túlórát vállalni vagy nem fogadhatják el a kinevezést.

– Sok férfi fejében az a kép él, hogy a társa túl sok hasznát nem veszi a csecsemő gondozásában, de „majd ha már nagyobb lesz”, kiveszi a részét gyereknevelésből.
– Ez is egyike azoknak a kódoknak, ami az évtizedek alatt belénk ivódott. Olyannyira, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még a szakemberek is úgy vélték, a gyermeknevelés legfontosabb szereplője az anya. Ma már tudjuk, hogy akkor válhat egészséges felnőtt valakiből, ha a férfi és a női energiákat is egyaránt megkapta a gyermekkorában – már magzatként. Az apaság tehát nem egy mítoszon alapuló szerep, hanem bioló­giailag kódolt: annál a férfinál, aki bevonódik a családtervezésbe, a várandósság lélektanába, már a gyermek születése előtt jelentős hormonális változások történnek. Többek között nagymértékben csökken a tesztoszteronszintje. Ez természetesen nem okoz semmilyen problémát a szexualitásban, és nem szűnik meg a nemi szerepük sem. Sőt az oxitocin- és prolaktinszint is nő, és a szürkeállományuk is átalakul. Szóval azzal sincs semmi baj, ha egy apa marad otthon.

– De azzal, ha az apa marad a kicsivel, nem borulnak fel a kapcsolati szerepek?
– Ha egy férfi attól férfi, hogy eljár dolgozni, akkor már baj van. Nyíltan kell beszélnünk erről, hiszen sokak identitásában az a kép él, hogy a gyermeknevelést elsősorban egy nő tudja jól csinálni. Ráadásul még mindig hatalmas az a társadalmi elvárás, hogy a férfinak kenyérkeresőnek kell lennie, egy nőt pedig akkor ismer el igazán a társadalom, ha otthon marad. Sok olyan példát tudok, amikor egészséges, magabiztos férfiak vezető állást hagytak ott, lecserélték a sportos autót családi egyterűre, és aztán úgy nyilatkoznak: ez életük legjobb döntése volt. Az apa és gyermeke közötti kapcsolat ugyanolyan fontos, mint az anya-gyermek kapcsolat. Nem apákat akarunk az anyákból csinálni, hanem visszatérni az ősi családmodellhez. A gyermek már a magzati korban – genetikusan kódoltan – keresi az apát is.

– Érzékelhető, hogy nagyon sok kapcsolat már a gyermekvállalás előtt kifullad.
– Igen, sajnos ez így van. Ennek egyik oka az, hogy a férfiak nincsenek megszólítva sem a családtervezésben, sem a gyermeknevelésben. A nőket ezzel szemben azzal fárasztják és riogatják, hogy mikor ébred már fel bennük az anyai ösztön, hiszen a gyermektervezés az ő feladatuk. A valóság az, hogy biológiai­lag és pszichológiailag sincs kőbe vésve, hogy akkor ez kinek is a dolga. A fér­fiak legalább annyira kezdeményezők lehetnek a babaprojektben, mint a gyengébbik nem. Úgy vélem, akkor várhatunk jelentős demográfiai növekedést, ha a családalapításba mindkét felet bevonjuk, ha a párokat közösen készítjük fel erre, és a gyermekszületés első időszaka pozitív életeseménnyé válik. Az Egyesült Államokban végzett kutatások szerint a férfiak 26 százaléka ugyanis komoly depressziót él meg a gyermeke megszületése után: nem alakul ki kötődés, nem tud mit kezdeni az apasággal. Más kutatások megerősítették, hogy sajnos ahogy nő a gyermekek száma, úgy lehetnek egyre boldogtalanabbak a szülők. Fontos elmondanom, hogy én nagycsaládpárti vagyok, de ezt tudnunk kell, és mindent meg kell tenni, hogy segítsünk a családok helyzetén.

– Szerintem a nők többségének meg sem fordul a fejében, hogy a társukat elvigyék magukkal, mondjuk, egy vizsgálatra.
– Nem egyszerű, de én szinte minden várandósgondozásra elkísérem a feleségem, mert a napirendem én magam állítom össze. Viszont ha az ember elmegy egy ilyen helyre, hamar rájön, hogy semmi sem neki szól: női magazinok és rózsaszín fal fogadja. Amíg a társa adatait elkérik, felállítják a mérlegre, konzultálnak vele, addig ő ott ül, mint egy szerencsétlen, és jobb híján nyomogatja a telefonját. Az amúgy lelkes kispapák is teljesen elbizonytalanodhatnak magukban, hiszen senki sem szólítja meg őket. Az első gyermekem születésekor például nagyon nehezen sikerült megszólítanom a szülészorvosunkat, aki egyébként kitűnő ember és szakember. Én azt gondolom, ő sem tehet erről, a mai szocializá­ciónk szerint én mint apa egyszerűen nem voltam a térképén. Pedig talán nem is kell mondanom, hogy a gyermekem megszületése életem meghatározó pillanata volt, ugyanolyan fontos, mint a feleségemnek.